alics2088csillaélete
open your eyes,and see u that life is beautiful

Test és lélek dualizmusa

2011. május 4.

Dolgozatom központi eleme a test és a lélek összeférhetőségének kérdése, illetve az, hogy hogyan kapcsolódik a lélek a testhez? Platón Phaidón című dialógusa alapján közelítem meg az előbb tárgyalt, és a címet is adó témakört.

            Platón Phaidón című munkájában Szókratész utolsó napján elhangzott beszélgetését örökítette meg, amely beszélgetés Szókratész és tanítványai között zajlik, tárgya pedig a lélek halhatatlansága. De mit takar a „lélek halhatatlansága” kifejezés? Szókratész meg van arról győződve, hogy a lélek „egy”, azaz nem alkotórészek összessége. Ez által a lélek, mint „egy” nem pusztítható el, hiszen a pusztulás létrejötte egyenlő az alkotóelemek szétválásával. Szókratész felállít egy nagyon gondosan, tudatosan átgondolt és szerkesztett érveléssort a lélek elpusztulhatatlansága mellett. Viszont tanítványai nem mindenben értenek vele egyet. Pl.: Szimmiász azt állítja, hogy a test és a lélek viszonya ugyanolyan, mint a lant és az azon eljátszott dallam viszonya. Egyik sincs a másik nélkül, hiszen, ha nem így lenne, akkor elveszne a harmónia. Szókratész hibát nem megtűrő válasza erre az, hogy Szimmiász gondolatmenete nem helyes, hiszen – ahogy Szókratész állítja − a lélek a test létezése előtt is volt, viszont ez nem mondható el a lant és az azon létrejövő dallamság viszonyáról. Így tehát – ezzel magyarázva − tanítványának az érvelése hibádzik. Másik tanítványa – Kebész – elfogadni képes, hogy a lélek létezett, és létezik a születés előtt is, ám abban nem biztos, hogy örökkévaló lenne. „Azt mondod, hogy annak ugyan semmi akadálya, hogy megmutassuk: a lélek valami szívós és isteni természetű dolog, amely már azt megelőzően is létezett, hogy mi emberek megszülettünk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy halhatatlan a lélek, hanem csupán arra utal, hogy sokáig kitart és mérhetetlenül hosszú ideig létezett valahol, és rengeteg dolgot megismert és megcselekedett. De hát ettől még nem halhatatlan, hanem éppen az emberi testbe költözése – ami ránézve olyan, mint valami betegség – a pusztulásnak a kezdete. És gyötrődve éli végig ezt az életet, míg végül elpusztul abban, amit halálnak nevezünk.”[1]

Szókratész erre reflektálva a páratlanhoz, azaz a hármas számhoz hasonlítja a lélek örök létét. A lélek az élő eleven, mintahogyan a hármas szám páratlan, amely soha nem lesz páros, úgy a lélek sem lesz soha halott. „Ha a halhatatlan pusztulás nélküli, akkor lehetetlen, hogy a lélek, midőn közelít hozzá a halál, elpusztuljon. Mert miként az előbb mondottakból következik, nem fogadja be a halált, és halott sem lesz, mint ahogy sem a hármas, sem a páratlan nem lesz páros.”[2]

            Kérdés: Vajon miért tartotta fontosnak Platón ennek a művének a megírását? Miért tartotta érdemesnek Szókratész e szavait, illetve a lélek elevenségéről, elpusztíthatatlanságáról alkotott filozófiáját lejegyezni? Ne feledjük el, hogy Szókratész, az egyik legnagyobb hatású görög filozófus – bizony – Platón mestere volt, illetve Szókratész etikai elméletét tanítványa, Platón helyezte általános rendszerbe. Ezért már eleve tarthatta fontosnak tanára szavainak műbe foglalását. De mit gondol Platón a testről és a lélekről, ill. annak kapcsolatáról?

„A valódi megismerés az ideákra irányul, ám a megismerés alanya, szubjektuma nem az érzéki-testi ember, hiszen az ideák érzékileg nem megragadhatók, hanem a testtől függetlennek gondolt lélek. Platón lélekfelfogása az ősi, primitív pszichológia folytatása, kibontása, s ugyanakkor radikális tagadacute;sa. Az álom, a halál stb. jelenségei a legkorábbi időktől fogva kialakítottak és kézenfekvővé tettek egyfajta kezdetleges dualizmust, test és lélek megkülönböztetését; a lélek azonban nem, mint valami a testtől tökéletesen eltérő jelent meg ebben a felfogásban, hanem mint a testinek úgyszólván légiesebb változata. Platónnál lélek és test végletesen különböznek, semmi közös nincs bennük: tulajdonképpeni idealizmusról, fizikai és szellemi általánosító szembeállításáról Platóntól kezdődően beszélhetünk. A lélek halhatatlan, változhatatlan; az ideák világában van otthon. A halhatatlan lélek tana és a valóságosan létező általánosok tana - a platóni filozófia két alappillére - a legszorosabb kapcsolatban állnak egymástól, kölcsönösen feltételezik egymást. A megismerés, Platón felfogásában, voltaképpen a lélek visszaemlékezése (anamnézisz) az ideák társaságában eltöltött időre, azaz a test megszületése előtti állapotra. A lélek az ideákat - az általános fogalmakat - ekkor még közvetlenül szemlélhette, a testbe költözésekor azonban mintegy elfeledte az így szerzett tudást: a tanulás nem más, mint eme tudás felelevenítése. Az anamnézisz platóni tanítása ama kérdést hivatott megválaszolni - ez a kérdés a filozófia további történetében mindvégig kísért-, hogy vajon hogyan teszünk szert általános ismeretekre, ha egyszer érzékeink csak egyedi benyomásokkal szolgálnak. Általános fogalmaink nem származhatnak az egyéni megismerésből, hiszen a megismerés már feltételezi az általános fogalmakat. Az egyenlőség fogalmát pl. nem meríthetjük egyenlő nagyságú tárgyak szemléletéből: ahhoz, hogy két tárgyat mint egyenlő nagyságút ismerjünk fel, az egyenlő nagyság fogalmával valamiképpen már rendelkeznünk kell.”[3]

            A filozófus tehát úgy véli, hogy a lélek és a test két külön létező dolog, a lélek magasabb szinten helyezkedik el a testnél, azaz a lélek igenis létezhet test nélkül. Ezzel szemben Arisztotelész úgy gondolja, hogy a lélek azonos a test formájával, sőt Arisztotelész (pl. az Eudémos című munkájában) a lelket, mint a test fogalmi lényegét említi, igaz eleinte Platón elképzeléseit vallotta, hogy a test nem más, mint a lélek eszköze (mozgás, mozgatás szempontjából).  Azonban mindkét gondolkodó egyetért abban, hogy az ember veleszületett ideákkal, képességekkel jön a világra, vagyis a születés előtt már léteznek ezek a „tulajdonságok”, mintahogyan – Szókratész, és Platón szerint – a lélek is van, létezik a születés előtt.

            Mindezek mellett Platón azonban úgy véli, hogy bár a lélek uralkodik a test felett (mintegy eszközül használja csak), ugyanakkor a test a lélek börtönévé is válhat. Úgy gondolom Platón ezen fejtegetésének megemlítése kihagyhatatlan a test és lélek dualizmusáról alkotott gondolatmenetéből. Ezzel a problémával bizony nem csak ő került szembe, hogy csak egyet említsek, pl.: Foucault lélekfelfogásában is fontos szerepet játszik a „test, mint börtön” elképzelés, igaz kicsit módosítva Platón filozófiájához képest.

            Sutyák Tibor tanulmánya tökéletesen mutatja be Foucault gondolatait, amely szerint „Végezetül: »a lélek a test börtöne«. Nem pusztán retorikus ez a Szókratész vagy Platón ismert sémáját a visszájára fordító alakzat. És nem is tükörszimmetrikus ellentéte a Phaidónvonatkozó szöveghelyének (82e-83c), amely szerint a lélek a test börtönrácsain keresztül nézi a létezőket, s ha végre eloldódik tőle, igaz lesz és szabad. Ott a test megköti a lelket, korrumpálja a maga szükségleteivel, elrekeszti a tudástól, megvesztegeti gyönyöreivel, lesújtja fájdalmaival, megbabonázza érzékleteivel. A test külső erő, ami ránehezedik a lélekre, fojtogatja, terheli, „földiessé” (81c) teszi, azaz lehúzza, elnyomja éteriségét. Foucault-nál a börtön másként működik – ott van mindenütt, bezár és elfalaz, persze, de hatása korántsem pusztán negatív.[4]Vagyis a lélek valóság, az ember létezésének, lényének a valósága, mindenhol jelen van, akár a testen, akár a testen belül, vagy a testen kívül, körülvéve a testet, befonva, áthatva azt.

            A test-lélek viszonyának kérdésköre gondot okozott az elmefilozófia számára, számos elképzelés született arról, vajon milyen is a lélek természete, hogyan hatnak egymásra a lélek és test, milyen a viszonyuk, illetve, hogy valóban test nélküli-e a lélek?

A filozófiai értelemben vett dualizmus azt hirdeti, hogy a test és a lélek – bizony – különálló dolog. Ahogy dolgozatomban is említettem Platón, Arisztotelész gondolatait, úgy sorra vehettem volna a dualista elméletek további filozófusait is, mint pl.:Descartes-t, azonban ezen téma további fejtegetéseket kívánna meg, amely jelen dolgozat kereteit meghaladnák.

            Mindenesetre az megállapítható (sőt minden ember tisztában van azzal), hogy az ember testből és lélekből áll, az viszont ma is vitatott kérdés, hogy a lélek vajon hol van, tovább él-e a test elpusztulása után, ha igen, hol? Úgy gondolom, a lélek-probléma kérdése (talán) örökre megválaszolatlan marad (persze számos elképzelés születik nap mint nap róla).

 

 

 

 

 

 

Felhasznált Irodalom

 

 

Lukács József (szerk.) 1985. Bevezetés a filozófiába. Budapest. Tankönyvkiadó.

 

Steiger Kornél 1992. Bevezetés a filozófiába. Budapest. Holnap Kiadó.

 

 

 

Internetes hivatkozás

 

Lendvai L. Ferenc − Nyíri Kristóf  A filozófia rövid története . A Védáktól Wittgensteinighttp://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/vw/vwant.htm(2011. 04. 16.)

 

Sutyák Tibor„A lélek a test börtöne” – Foucault lélekfelfogása  http://www.c3.hu/~prophil/profi034/sutyak.html (2011. 04. 10.)

 

 

 



[1]Steiger Kornél 1992. Bevezetés a filozófiába. Budapest. Holnap Kiadó. 48.

[2]Uo. 61.

[3]Lendvai L. Ferenc -- Nyíri Kristóf  A filozófia rövid története . A Védáktól Wittgensteinig(2011. 04. 16.)

[4]Sutyák Tibor „A lélek a test börtöne” – Foucault lélekfelfogása(2011. 04. 10.)

 

Szerző: alics2088 | 2011. május 4.